Úgy kezdődött minden, hogy öngyilkosságon gondolkoztam. Épp emiatt tavaly kórházba kerültem. Tulajdonképp hálát rebeghetek a magyar egészségügy kritikus állapotáért, hiszen én nem tettem semmi mást, mint elhatároztam, hogy azon kívül, amit a kórházban kapok, nem fogok mellé enni semmit, amit megtehettem volna, de mégsem tettem, így 4 hónap alatt 14 kg-ot sikerült leadnom a korábbi testsúlyomból. 61 kg voltam, amikor kijöttem.

Nem kell nagy matekzseninek lenni, hogy az ember kiszámolja, hogy azt a minimum kalóriát, ami ahhoz kellett volna, hogy valaki a súlyát megőrizze, nem kaptuk meg bent. Olyan is volt, hogy elég szörnyű látványt nyújtott maga a tányérra vetett valami is, hogy elmenjen tőle a kedvem. Pedig én nem vagyok válogatós, világéletemben az iskolában menzán nőttem föl.

Így tehát 2011-ben az a -14 kg nagyon jót tett az önbizalmamnak, és persze a terapeutám is hozzásegített, hogy utána gyógyszerek nélkül, viszonylag jól boldoguljak. De mint ahogy a nagy könyvben meg van írva, ahogy teltek a hónapok, úgy jöttek vissza a kilók is, az önbizalmam is kezdett elmenőben lenni. Nem hagyhattam magam újból a depresszió fogságába esni! Elkezdtem keresni, hogy mi lehetne a megoldás. Annyira megtetszett a többletsúly nélküli élet, hogy elhatároztam: életmód-változtatásra van sürgősen szükségem, és ennek jelenleg számomra a legkézenfekvőbb módja a sport beiktatása az életembe. Nemcsak ideiglenesen. A koplalások, fogyókúrák sose vezettek tartós eredményre, a kilók folyton visszajöttek.

Azért határoztam el a blogírást, hogy megmutassam: akárhány éves az ember lánya, sose lehet elég késő elkezdeni a testmozgást. Én egész életemben - közel 20 éve - ülőmunkát végeztem, sportolásom kimerült maximum néha a biciklizésben. Testnevelésből nem voltam jobb hármasnál, állandó súlyproblémával küzdöttem, a mozgáskoordinációm a szemem miatt nem mindig tökéletes. Így, ilyen "előélettel" nem egyszerű, de mégis megpróbálom megvalósítani az álmom, miszerint a depresszió már csak egy rossz emlék marad.