Azt hiszem, nem mondok újat vele, hogy tavaly év elején körberöhögtem volna, aki azzal áll elő, hogy én valaha valamikor bikiniben fogok a strandon napozni. Pedig ez így lett. Én akkor még nem akartam elhinni magamról, hogy sikerülni fog, de mivel volt és van egy nagyszerű edzőm, aki bízik bennem és erőt ad, végülis belevágtam, egy nagy kalandnak fogtam fel az egészet.
Tegnapelőtt volt a nagy nap, amikor életemben először bikinit vettem fel a strandon. Nem tudom leírni azt az örömöt. Ugye mindenki a nagybetűs BOLDOGSÁGot keresi és várja. Talán nincs is, hanem ilyen apró dolgok vannak, amiket akkor tud értékelni az ember lánya, amikor a ló másik feléről jött. Úgy léptem ki a strand öltözőből, mintha kb. mindenkinek tudnia kéne, hogy én nemrég majdnem 80 kiló voltam (jó jó, csak 75, de akkor is), ám most 56 vagyok, és nagyon nagy küzdelem árán értem el ezt az állapotot. Na persze, kis üröm az örömben azért van, mivel a hasam alján nem sikerült eltüntetnem még egy kis felesleget, de hát nem kell ugye tökéletesnek lenni.
Vegyes érzésekkel néztem körbe a strandon, valahogy automatikusan kerestem azokat az embereket, akik valahol ott tarthatnak, ahol én tavalyelőtt. Sok lányhoz, asszonyhoz odamentem volna "észre téríteni" őket, hogy hagyjanak fel a lángos-evéssel, fánkzabálással és nézzenek tükörbe, de mivel tudom, hogy erre sokáig nekem sem volt igényem, ezért maradt a szimpla szemlélődés és azon agyalás, hogy vajon miért nem veszik észre, hova tartanak. Mivel én is sokáig depressziós voltam, a tükör volt a legnagyobb ellenségem, látni sem akartam magam, nemhogy azzal foglalkozzam, hány kiló is vagyok. Tehát úgy tudtam magamban helyretenni ezeket az embereket, hogy még nem jött el az idejük, talán nem is fog, ki tudja, csak remélni tudom, hogy egyik napról a másikra egyszer csak felébrednek és észbe kapnak.
