Az elmúlt hónapokban nagyon sokat kihagytam egyrészt a tanulás, másrészt a térdem miatt, ugyanis nem jó, nem szereti a lábam a betonon futást, terepen meg nem tudok, nincs kivel, egyedül félek az erdőben.  Így nemrég egy injekciókúrán estem át, amit közvetlen a térdembe adott porcpótló szer jelentette...

Még tavaly elhatároztam, hogy 1-2 éven belül LEFUTOM A MARATONT! Így megpróbálok mindent megtenni ennek érdekében. Ha kell, injekciókat kapok, ha kell használom a kinesio tape-t. Ez egy nagyon jó kis ragacs, nekem narancssárga színű van és sokkal stabilabb a lábam futás közben.

Jelenleg már sokadszor kezdtem újra az edzést (általában a térdem miatt, de volt, hogy tanulás-futás összeegyeztethetetlenség miatt), a múlt héten újból megvolt a heti 3 futás, és hát ahhoz képest, hogy tavaly félmaratont futottam, elég nehezen megy, de lesz ez jobb is. Az edzést, ami a maratonra készít, dec.5-én kezdem a BSI 43 hetes edzésterve alapján. Addig még van 1 hónapom, hogy formába lendüljek. Szóval csak előre!

Amióta újra kezdtem az edzést, a súlyom stagnál az 59-en. Nem vagyok nagyon elkeseredve, de jobb lenne, ha jobb lenne. Az edzőtermi kardiózást élvezem, azonban jelenleg két leműtött anyajeggyel a fejem tetején kénytelen vagyok kihagyni még pár napot, de addig is legalább tanulok, ami mellett sajnos óhatatlanul is rágás-kényszerem van, ezért ma beszereztem sok gyümölcsöt és zöldséget - csoki és chips helyett. Régebben - ha vizsgára készültem - jó pár kilóval gazdagabban tértem be a suliba, a tanulás után. Most azért óvatos vagyok, de valahogy mindig sikerül picivel többet ennem az előre betervezettnél, nyilván a súlyom is ezért nem mozdul. Türelmesnek kell lennem.

Az előző bekezdés óta eltelt pár hét, jelenleg 58 a súlyom és a műtét, majd egy hét festés kipakolás, rámolás, takarítás miatti kihagyás után első hetem, hogy megvan a heti 3 edzés. Iszonyú jó idő van, tegnapelőtt futottam 4 km-t, azelőtt két nappal szintén ugyanennyit, ma pedig bringával jöttem be dolgozni. Élvezem nagyon!

Szinte napra pontosan éppen két éve kezdtem írni a blogot, amikor is elhatároztam az életmódváltásom.

Emlékszem, amikor mondtam valakinek elég dagin, hogy mit határoztam el, kinevetett. Azt mondta: - Ugyan, életmódváltás, ma már annyira elcsépelt, divatos lett használni, szinte mindenki ezt hangoztatja, gyere, inkább egyél velünk szalonnát meg kolbászt, úgyse lesz semmi belőle.

Jelentem: megvalósult az álmom, sikerült és azóta teljesen kicseréltek! És ez a valaki, aki mondta, csak nézett nagyokat az eredményeim láttán. Jó érzés volt! Tudom, hogy semmi nem lehetetlen és valóban minden fejben dől el. A dagi, majdnem 80 kilós lányból 57 kilós félmaratonista lett és leszek még maratoni futó is, idővel persze. Gondoltam, összeszedek 10 dolgot, mennyi minden változott ezalatt a két év alatt:

• bátrabban a tükör elé merek állni
• sokkal teherbíróbb lettem
• élvezem a mozgást: kikapcsol, felüdít
• nehezen viselem, ha nem tudok menni edzeni
• a hűtőmből és a napi étkezéseim közül nem hiányoznak a zöldségek, gyümölcsök
• az itthon étkezéshez fellelhető alapanyagaim is teljesen kicserélődtek, sokkal egészségesebb ételeket készítek (azért néha sütök rendes, igazi sütiket is)
• jobb érzés a gyerekeimnek jobb példát mutatni
• magabiztosabbá váltam
• fel merek venni bikinit
• nagyon ritkán vagyok beteg

Még rengeteget kell fejlődnöm, de amit megtanultam:

• alázatot a sporttal szemben, a távolsággal szemben
• abszolút másként kezelem már más sportolók teljesítményét, mivel tudom. mennyi befektetett energia van emögött
• elolvasom - ha úgy adódik - a sportrovatot,
• tudom, mi az küzdeni, harcolni a sikerért, az álmokért, hogy mindez nem ingyen van
• tudom, mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy valaki feladja, ha épp úgy adódik, min megy át közben
• tudom, milyen érzés parkolópályán lenni, miközben a többiek a cél felé haladnak

Mindez nem ment azelőtt, mielőtt a sport a napi életem részévé nem vált.

Ha beszélnék olyan emberrel, aki még hezitál, hogy belevágjon-e ebbe a kalandba, egészen biztos, hogy arra biztatnám, hogy ne várjon sokáig, már holnap kezdje el, mert MEGÉRI!

Ma hosszú idő óta (3 hónap) újra a teremben kezdtem végre! Annyira hiányzott!! Erre csak ott és akkor jöttem rá, amikor ráálltam a futópadra. Végre! A mozgás élménye, az endorfin szép lassan annyira az életem részévé vált, hogy ha kihagyom, depis leszek.

Első nap 60 perc kardioedzéssel indítottam, aminek a végére nem mondom, hogy totálisan kidőltem, de rendesen elfáradtam. A pulzusom is 140 körül volt. Nem tehetek róla, de mindig a szeptemberi félmaratonom jut eszembe, amihez képest ez semmi, és ennyire nem vagyok formában... De azért megyek, hogy formába lendüljek!

Amúgy sokat elmélkedtem mostanában azon, mennyire határozza meg életem az edzés és arra jöttem rá: nagyon. Az utóbbi hónapokban nem nagyon lehetett rám ismerni, amíg nem volt a lábamon futó-edzőcipő, mintha kicseréltek volna. A lényeg, hogy a térdem fájdalommentes lett és most már visszazökkenek a régi edzéses kerékvágásba!

A mai napot a maga madárcsicsergős, 12 fokos, napsütötte mivoltával kineveztem tesztnapnak, méghozzá egy 1 órás intenzív kardioedzést terveztem már napok óta, még mielőtt a terembe vonulok, hogy megnézzem, mit felejtett a szervezetem az elmúlt 3 hónap punnyadás alatt.

Ott kezdjük, hogy reggel ráálltam a mérlegre, csak mert kíváncsi voltam, hogy még mindig a makacs 60-on áll-e. Hát, nem! 58-at mutatott reggel! Ennek nagyon megörültem, hisz ez azt jelenti: a helyzet mégsem annyira tragikus, mint én azt első látásra hittem. Amikor két évvel ezelőtt elkezdtem életmódot váltani, a 75 makacsul tartotta magát, akárhányszor is mértem magam egymás utáni napokon. De ez most nem ugyanaz. 1-2 kiló ingadozás az edzések alatt is megesett, tehát mondhatom, hogy 58-60 kiló vagyok, ami nem ugyanaz, mint a fix 60 és ez jó érzés!

Tehát már nagyobb kedvvel indultam neki a tesztbringázásnak, ami épp egy órásra sikeredett. Hát, ettől azért annyira nem voltam elragadtatva. Mondhatni, elég lesújtó eredményt produkáltam.

Az eddigi 120-125-ös átlagpulzusom ezzel a 147-tel mondhatom az egekben volt, alig mentem egy kis emelkedőn fel, már 150 fölé ugrott és a 14 km/h-ás átlagom az nagyjából az életmódváltásom elején volt ennyi. Szóval van mit fejlődnöm. Újból. Nem baj. Megcsinálom, ismét.

Most jelen pillanatban óriási terveim nincsenek, hiszen még annyira az elején vagyok, hogy épp csak próbálkozom, hogy mikre vagyok képes megint. Majd kialakul valahogy.

De mindenesetre jó érzéssel tölt el, hogy újból elkezdtem mozogni és ez az edzés már az enyém, senki nem veheti el tőlem! Még ha szánalmas is, akkor is!

Az étrendemmel jelen pillanatban úgy állok, hogy kiiktattam a cukros, lisztes dolgokat, ahogy azt régebben is tettem. Az elmúlt 3 hónap ilyen téren is a pihenésről szólt, nem azt mondom, hogy baromi nagy zabákat tartottam, hanem kicsit becsempésztem ezekből az ételeimbe, de ennek ismét vége. És igen, képes vagyok meghúzni a határt, még ha anyám fel is hívott egyik nap, hogy sütött farsangra fánkot, hozzon-e, én nemet mondtam. Inkább eszünk helyette gyümölcsöt!

Az a helyzet, hogy ma kénytelen voltam ráállni a mérlegre, miután tegnap az edzőm kifaggatott, hány kg vagyok és nem tudtam neki megmondani. Ugye épp ezért is vetettem véget a pihenőnek és a lazításnak: 60 kg lettem. 3 hónap alatt 3 kiló ugrott rám. De mivel egy év alatt 18 is lement már, ezért nem vagyok kétségbeesve, hiszen tudom, bármit véghez tudok vinni persze relatíve normál keretek között, amit elhatározok. Ezért az új cél:

- 5 kg májusig.

Ha ne adja az ég, de 3-4 kg fogyás után elkezdenék stagnálni, nem fogok a Dunának menni, mert 57-ről indultam, csak új célként úgy gondoltam, jobb lenne picit alább menni. 167 cm-hez ez éppen jó lenne. De nem akarok már most elkezdeni variálni és kifogásokat keresni. Ennek okán a tudatos kajálást már ma elkezdem, ez lesz az első lépés az utamon... Aztán megbeszéltük, hogy jövő héten kezdek a teremben, heti 3-4 edzés, eleinte 2 hétig csak 1 óra kardio: elliptikus, wave és gyaloglás. A szeptemberi 2,5 óra futásom után ez kissé kevésnek tűnik, de a 2 hónapos Artilane-kúra után már bármibe belemegyek, ha kell, újból innen építem fel magam.

A blogot egyébként azért kezdtem újra, mivel láttam, annak ellenére, hogy nem frissült, voltak szép számmal, akik olvasták, ami számomra meglepő. Így azt gondoltam, ha egy-két embernek már reményt adhatok, hogy megéri végigcsinálni, megteszem, hogy leírom:

sosem szabad feladni!

Az elmúlt fél évben történt velem ez-az. Nagyon rövidre fogva:

• Szeptemberben teljesült az egyik álmom, lefutottam a félmaratont a Nike versenyen, éppen 2 óra 30 perces idővel, ami az előre megadott szintidőnek felel meg, és nem is végeztem rossz helyen. Egyelőre a maraton várat magára, nem idén lesz, az biztos.

Íme a befutóképem, hát nem egy sztárfotó, és hálistennek viszonylag elég felismerhetetlen vagyok, de mégiscsak az első félmaratonom befutóképe, na! Amikor elkezdtem ezt az egész fogyókúra-dolgot, egy lukas garast nem adtam volna azért, hogy nekem lesz egyáltalán ilyenem. :D És igen, nem véletlen az aláhúzás, lesz még ilyen, abban biztos vagyok, hogy mikor, az más kérdés, jelen állapotban a térdem sajnos futásra eléggé alkalmatlan.

A sok ezer indulóból nekem ez a 2242. hely bőven elég, nekem már az elég volt, hogy beértem és még utánam jöttek mások is!

* * *

• Szeptember óta ebben rovom a kilométereket: ő egy igazi Saucony Asics Gel, kényelmes és nagyon szeretem.
• A pulzusmérőm július óta hű társam, azóta is használom.

• A térdem sajnos november környékén elkezdte felmondani a szolgálatot, a belső szalag helytelen volta miatt és a porckopás nagyon korai szakasza is felütötte a fejét. Azóta kényszerpihi...
• Eleinte terembe jártam erősíteni, aztán oda se.

* * *

Tavalyi évi futásaim zárása 578 km lett

Bicajozni is voltam azért, bár a 2012-es mellett ez a 349 km eltörpül, a futás javára :)

Az idei eddig lefutott km-eim száma: 0 Nem baj, lesz ez még több is. Ennél mindenképp :)

Most, 3 hónap pihenés és pár kiló felugrása után újból az edzőm kezébe adom magam és valószínű egyelőre nem a futást előtérbe helyezve, újból kezdem a mozgást, mert ennyi kimaradás bőven elég volt, úgy érzem.

Ideális időjárás nagyon ritka futásügyileg. Majd szólok, ha az lesz... Ma kb. 70-80 km/h-ás szél jött be a hidegfronttal, de mindennek a jó oldalát nézve legalább nincs 36 fok. Nap, szél, eső, jég, vihar, szúnyog, kutya, ez csak egy-két dolog, amivel egy kinti futónak meg kell tudnia birkóznia. Szerintem ha az ember lánya olyanra adja a fejét, hogy futóverseny (te jó ég, nem vagyok normális, 21 km-es!), muszáj kitapasztalnia az időjárásnak megfelelő öltözéket, frissítést és egyéb adandó problémákat, hogy ne a verseny közben érje ilyen téren meglepetés. Bár még nincs tapasztalatom ilyen távon, de úgy gondolom, hasonlít a szülésre: fejben fel lehet készülni, de ami ott vár, az csak a helyszínen derül ki, mi is valójában. És talán ebből is az ember utólag csak a szépre emlékezik.

Sokszor néznek bolondnak gondolom, amikor nehezített körülmények között indulok futni, de ha még akkor is sikerül lefutni a távot, valahogy még nagyobb elégedettséggel tölt el és kicsit jobban biztosítva érzem a beérkezésem esélyét a célba.

Bár reggel 5-kor nagyon-nagyon-nagyon nem volt kedvem feltápászkodni az ágyból, (lévén, hogy éjszaka sem ment nagyon 30 fok alá a levegő a szobában, kvázi alig bírtam aludni és hülyeségeket is álmodtam), ám mégis erőt vettem magamon és 6 kilométert lenyomtam, nagyon nyögvenyelősen. Lehet talán az is közrejátszik, hogy az elmúlt héten elég sokat futottam, bicajoztam (az eddiginél többet) és talán rendesebben kéne ennem is. Sok oka lehet, miért nem ment olyan jól a futás, próbálok változtatni, ma pl. nem ittam kávét. De a folyadékbevitel is mindig gond és sokkal jobb lenne, ha többet tudnék inni.

Ebben az évben most értem be a tavaly lefutott összes kilométerem számát és a mai futással meglett a július hónapban a 100. kilométerem is :) Boldogság van :)

... csak a bolond megy, ha kint a hőmérő még este 7-kor is 36 fokot mutat. Mondtam volna ezt én is még tavalyelőtt, mielőtt futni kezdtem. De most... ezt mondom rá: vajon képes vagyok-e a határaimat túllépni?? Hát, ha 36 fok, akkor annyi... Tűző nap... még a póló is szinte leolvadt rólam, annyira meleg volt. Először még bátran kijelentettem a 14 kilométeres célt, de beláttam: mivel másfél órán keresztül frissítés nem nagyon lesz megoldva,inkább nem áldozom fel magam mégsem a futás oltárán, nem leszek hősi halott, de 10 kilit lefutok, 7perc/km sebességen belül! Ha sikerül! És sikerült! Amikor itthon beestem az ajtón, a lányomnak csak annyit mondtam, ha egyszer futásra adja a fejét, sose menjen ilyen időben, csak ha elment az esze. Állítólag az év legmelegebb napja volt ma. Bevallom, kicsit tartottam tőle, hogy fogja a szervezetem viselni a hosszú távú terhelést, de a bizonyítási vágyam nagyobb volt. Vittem iso löttyöt is, ami nem bizonyult túl hatékonynak ebben a melegben, kellett volna még vizet is vinnem valamiben, mivel a szám teljesen összeragadt ettől az édes cucctól és még szomjasabb lettem. Valamit ez ügyben újítanom kell.

A napi kajám a melegre való tekintettel nem volt sok, egy jó nagy adag háztartási keksz és banán őszibarackkal, túró, natúr joghurt. A folyadék lehetett volna több, a kávé kevesebb. De ez sajnos mindig így van. A pulzusom az nem volt egyáltalán példaértékű, az órám nem győzött csipogni, jelezvén, hogy kicsit túlléptem a határt. Hűvösebb időben jobb érzés lett volna, de ezt is kipróbáltam és úgy vagyok vele, ha 36 fokban sikerült 7 perces időn belül teljesíteni, bármire képes vagyok.

Ma nagy öröm ért: sikerült a pénzügyvizsgám, ezért eufóriámban el is felejtettem, hogy nekem nem kéne kávét innom, mivel egy hatalmas jeges kávéval ünnepeltem a nagy eseményt a szemközti cukrászdában. Kellett nekik pont a mi házunknál megnyitniuk... Amúgy nagyon szeretem a helyet sajnos. Tehát önfeledt ünneplésem után fészkelte be a gondolat a fejembe magát, miszerint lehet, ezt ki kellett volna hagyni.

Mivel az átlaghő ma is, akárcsak a napokban 38 fok körül volt, ezért naplemente környékén indultam utamra, a lányom, mint biciklis kísérő jött velem. Annyira kis aranyos, hogy elkísér néha! Kb. az első 5 percben éreztem, hogy pulzusilag gondok lehetnek, de gondoltam, megpróbálom normális keretek között tartani, és nem kihajtani magam. Én kis naiv. Azt hittem, mivel lassabban futok, majd jobb lesz. Hát, a 170-es tartomány körül mozgott a drága, éreztem is rendesen, hogy nem jó, de azért 7 kilit így is lefutottam. Mondjuk lehet, beszélgetni sem kellett volna közben a lányommal. De néha muszáj volt. Tavaly ez versenytávnak számított még, most amikor nem akarok nagyon hősködni, 5-7 kilométer a minimum, amit beiktatok. Ezzel a távval most léptem át a tavalyi összesen lefutott km-eim számát, ami 210 volt, most itt tartok. Minden relatív. A nagy futókhoz képest tudom, ez semmi, de a tavalyelőtti 0 lefutott km-emhez képest nem kevés. Örülök neki, az a helyzet.

A minap felkeresett egy nagyon kedves ismerősöm, hogy segítsek neki futás ügyben. Hm. Nagyon megtisztelő a dolog. De ugyanakkor elég zavarban vagyok ilyenkor. Ki vagyok én, hogy bármit is mondhatnék neki? Rendben van, hogy kívülről óriási változáson mentem át az utóbbi időben. Az is rendben van, hogy tapasztalatom is lett valamennyi. Azokhoz képest, akik még nem futnak, mindenképp, de nem gondolom ezt nagyon soknak. Hogy belül mit érzek ezzel kapcsolatban? Nagyjából, hogy én lennék a legutolsó ember, akihez fordulnék hasonló helyzetben. Lehet, már nem így kéne lennie ennyi idő után, de legbelül még mindig 75 kilósnak érzem magam néha. Ilyenkor hatványozottan. Persze az agyammal tudom, hogy nem így van. Az lett ebből, hogy elmeséltem a kezdeti szerencsétlenkedéseimet, a gyalolglásaimat, a botlásaimat. Talán ez is valami. De kompetensnek semmiképp nem gondolnám magam, emiatt az edzőm segítségét felajánlottam neki.

Múlt heti rövid párbeszéd az edzőmmel:

- Mi ez a műszer az asztalon?

- Testzsír-százalék-mérő.

- Csinálsz nekem egy olyan mérést?

- Neked? Minek? Nincs is rajtad mit mérni.

Booooooooooooooldogság :)

Azt hiszem, nem mondok újat vele, hogy tavaly év elején körberöhögtem volna, aki azzal áll elő, hogy én valaha valamikor bikiniben fogok a strandon napozni. Pedig ez így lett. Én akkor még nem akartam elhinni magamról, hogy sikerülni fog, de mivel volt és van egy nagyszerű edzőm, aki bízik bennem és erőt ad, végülis belevágtam, egy nagy kalandnak fogtam fel az egészet.

Tegnapelőtt volt a nagy nap, amikor életemben először bikinit vettem fel a strandon. Nem tudom leírni azt az örömöt. Ugye mindenki a nagybetűs BOLDOGSÁGot keresi és várja. Talán nincs is, hanem ilyen apró dolgok vannak, amiket akkor tud értékelni az ember lánya, amikor a ló másik feléről jött. Úgy léptem ki a strand öltözőből, mintha kb. mindenkinek tudnia kéne, hogy én nemrég majdnem 80 kiló voltam (jó jó, csak 75, de akkor is), ám most 56 vagyok, és nagyon nagy küzdelem árán értem el ezt az állapotot. Na persze, kis üröm az örömben azért van, mivel a hasam alján nem sikerült eltüntetnem még egy kis felesleget, de hát nem kell ugye tökéletesnek lenni.

Vegyes érzésekkel néztem körbe a strandon, valahogy automatikusan kerestem azokat az embereket, akik valahol ott tarthatnak, ahol én tavalyelőtt. Sok lányhoz, asszonyhoz odamentem volna "észre téríteni" őket, hogy hagyjanak fel a lángos-evéssel, fánkzabálással és nézzenek tükörbe, de mivel tudom, hogy erre sokáig nekem sem volt igényem, ezért maradt a szimpla szemlélődés és azon agyalás, hogy vajon miért nem veszik észre, hova tartanak. Mivel én is sokáig depressziós voltam, a tükör volt a legnagyobb ellenségem, látni sem akartam magam, nemhogy azzal foglalkozzam, hány kiló is vagyok. Tehát úgy tudtam magamban helyretenni ezeket az embereket, hogy még nem jött el az idejük, talán nem is fog, ki tudja, csak remélni tudom, hogy egyik napról a másikra egyszer csak felébrednek és észbe kapnak.

Éppen egy éve hagytam fel az edzéseim vezetésével, mivel leginkább a legnagyobb közösségi oldalon voltam jelen, így egyszerre két helyen nem volt energiám és értelme sem, hogy leírjam ugyanazt.  Ám mivel 1 hete töröltem magam onnan, úgy érzem, muszáj valahol kiírnom magamból a bennem maradt élményeket. (Hogy mindez miért következett be, az egy teljesen külön történet.)

A sportot azóta sem hagytam abba, sőt...

Lefutottam a Nike verseny félmaraton távját párban.

Aztán elcsábítottak a Sparra is, ahol 7 km-en indultam és utána állt be a krach. A térdem nem bírta tovább, ki kellett magam vonni a forgalomból, ami a futást illeti. Kb. fél évre felhagytam vele, mivel az oldalsó szalagjaim rendetlenkedtek és eléggé fájtak. Jártam ortopéd dokihoz, gyógytornára, belekóstoltam a fizikoterápia szépségeibe. Mindemellett bicajjal jártam munkába amíg lehetett és edzőterembe vonultam a télre, erősítettem egy héten 3-4 alkalommal. Nem pihentem. Lehet, kellett volna kicsit, de közrejátszott egy új edzőterem nyitása is, amibe beleszerettem és nem bírtam nem járni. Egész áprilisig odajártam, aztán úgy éreztem, már készen állok testileg, lelkileg egy újabb kihívásra:

http://www.futanet.hu/cikk/28-nike-budapest-felmaraton-2013

Belecsaptam tehát a lecsóba, nem kisebb táv a cél, mint 21 km! Jelen pillanatban úgy állok, hogy 12 km kell július hónapban, hogy meglegyen a havi 100 lefutott km-em. Ez a héten meglesz. Emellett természetese biciklizem rendszeresen, holnap (ebben a hónapban már 80 km van a hátam mögött) szintén bicajjal terveztem a munkába menetelt, utána egy kis strandot, úszást kalkuláltam.

A súlyom változatlanul 56 kg, néha felkúszik 57-re, de talán bocsánatos bűn. Utána úgyis visszamegy. Az étkezésem a tavaly év elejihez képest 180 fokot fordult, sokkal jobban odafigyelek, hogy mi kerül az asztalra. Sok friss saláta, gyümölcs szerepel az étrendemben, csirkehusi és a tejespult már előre köszön nekem a boltban, mivel túró az alapkellék lett, a natúr joghurttal a kedvenceim között szerepel. Teljesen nem sikerült az étrendemből kiiktatni az édességet, de próbálom heti 1-2 napra lekorlátozni, több kevesebb sikerrel. Ma pl. kevesebbel, mivel szembejött egy kürtőskalács. Vannak ilyenek sajnos.

Kicsit visszaolvasva a tavaly általam írottakat, hát néha mosolyogtató dolgok hagyták el a billentyűmet, ami a hozzá nem értésemmel zöldfülűségemmel volt magyarázható. Azóta picit jobban belerázódtam és mondhatom, nagyon megszerettem ezt az új életformát, nem lehetek elég hálás az edzőmnek, aki belevitt a jóba tavaly, de ezt már kifejtettem neki sokszor, bár azt mondja, magamnak köszönhetem, de igenis ő is kellett hozzá. Míg tavaly teljesen ő készített fel az őszi versenyre, idén már önállósítottam magam a tavalyi tapasztalatok és a neten olvasgatott különféle írások, edzéstervek alapján egyedül csinálom, bár az utóbbi 1 hétben sokszor segített tanáccsal, mivel egy-két helyen elbizonytalanodtam.

Ami még változás: szülinapomra megleptem magam egy új pulzusmérő órával, mivel amit tavaly vettem, egy idő után nem volt igazán megbízható. Egy igazi, valódi Polar órám lett, pontosan ilyen:

A színét imádom, ha ránézek, már feltölt energiával. Bár nekem futó emberke nincs a kijelzőjén (ahhoz vennem kéne egy lépésszámlálót hozzá), így is szuper. Lehet rajta mérni a köridőket, a köridőkön belül külön adatokat visszakeresni, amit a régin nem lehetett és az intervall edzéseken ez különösen fontos és jó.

Ma pl. egy ilyenem volt, ezt a fajta edzéstípust tavaly óta sem sikerült megszeretnem, illetve a befejezés az mindig nagyon jó, a szokásos megcsináltam-érzés! 4:45-kor keltem, hogy tudjak indulni 5-kor, mivel hőségriadó van, természetesen ilyenkor napfelkelte előtt ajánlatos futkorászni, ha az ember lánya nem akar megsülni a napon. Ez olyannyira sikerült, hogy 15 foknál nem lehetett sokkal melegebb, amikor biciklivel elmentem az 1 km-es kijelölt szakaszomhoz, szinte odafagytam a pólóban, rövidnadrágban. Nem voltam túl elégedett, de végülis ha nagyon belegondolok, nem annyira rossz az a 4x6:25-ös idővel futott kilométer, közben persze volt 1-1 km-en gyaloglás és lassabb futás is. Ez most így jött össze. Szóval előre, csak előre. És megcsinálom. Ennyi.

Szeptember 9-én újból rajthoz állok, a félmaratont váltóban szeretném lefutni, 10-11 km-es távok közül valamelyiket.

Szombaton elkezdtük az első intervall (váltott tempójú)-edzést a verseny jegyében, ami annyit jelent, hogy 6 km van felosztva km-enként, felváltva pulzuskontroll nélküli futásra és gyaloglásra, vagyis 3 km kontrollálatlan futkározás. Amennyire vártam az elején, és örültem neki, a végén úgy támadtak kétségeim, hogy akarom-e, bírom-e és egyáltalán mi a fenének csinálom ezt az egészet.

De anya vagyok, így a szüléshez tudnám leginkább hasonlítani az érzést: már mindent elfelejtettem, ami rossz volt, csak a szépre emlékezem, és persze, naná, hogy akarom! Azért kénytelen voltam visszavenni az arcomból, ami a kontrollálatlan futást illeti, ugyanis eddig meg voltam győződve róla, hogy most már én aztán hú, ennyi kontroll után annyira megérdemlem, mint senki más. Hát, edzés végére elég pirinyóra összementem, tényleg átértékeltem magamban mindent, mert olyan légszomjam volt, hogy alig kaptam levegőt. Hazafelé azon elmélkedtem, vajon heti hány alkalom lesz ebből, egyáltalán ha kiderülnek az adataim, lesz-e még kedve az edzőnek ilyet előírni. Lett, heti egy alkalmat megnyertem...

Vegyes érzésekkel tekintek az elkövetkezendő 2 hónapra. Hiszen futni akartam, ráadásul kontroll nélkül. Most megkaptam, és már megint nyavalygok. Ahelyett, hogy örülnék. Csakhogy én valahogy azt hittem, ez jobb lesz :)) Így jártam. Persze, örülök is, de már tudom, hogy több tiszteletet érdemel az intervall, mint fogalom.

Már sok napja tart a hőségriadó, éjszakára sem megy 25 fok alá a hőmérséklet, nappal pedig meg lehet veszni, annyira meleg van, a napon 40 fok fölött pillanatok alatt le lehet égni. A héten voltam strandon a lányommal kettesben, igazi csajos strandoláson, nézegettük a sok szép és kevésbé szép embert, fürödtünk, nyakig a vízben volt a legjobb, és sokat nevettünk. Jó volt.

A többi nap sem tétlenkedtem, úgy gondoltam, csak azért is elmegyek edzeni, persze ésszel. Ez azt jelentette, amire korábban biztos nem lettem volna hajlandó, hogy hajnalban, fél 5-kor keltem, és 5-kor már indultam is gyalogolni. Még épphogy csak ébredezett a nap, de már ekkor érezni lehetett, hogy ma sem fogunk fázni, ám még elviselhető mértékben. Ma pihenőnapom volt, holnap újból!

...és végre megengedte az edző, hogy belefussak a gyaloglásba!!! Akkora öröm!!! Nagyon vigyáznom kell, de mégis! Juhé!

A hétvégén hőségriadó és UB verseny volt, a DK Team tagjai hősiesen végigtolták a 39 fokban (!!) a 212 km-es Balaton-kerülőt, nagyon büszke vagyok rájuk, ugyanakkor kicsit fájt a szívem, hogy nem lehettem ott és nem szenvedhettem velük együtt a hőségtől. De jövőre mindenképp elmegyek! Tegnap is 35-36 fok volt, gondoltam is, hogy inkább nem megyek edzeni, de aztán belegondoltam, ők mit élnek át lent a Balcsin futva, én meg itt nyavalygok a szobában... hát nem, nem olyan fából faragtak, bringára pattantam és letekertem 33 km-t. Nem mondhatni, hogy fáztam. Nagyon tekernem kellett, hogy a pulzusom tartományba beletornázzam, mert kicsit nem figyeltem oda, már lement. Ilyenkor jó a szembe-szél!! Mindezt elmeséltem edzőmnek, aki ma megkérdezte, melyik futóversenyt néztem ki magamnak legközelebb... Szuper!!! Úgy látom, meg van velem elégedve :)

Az éjszakai vihar után pár fokkal visszaesett a hőmérséklet, de a lakás kellemes szauna-jelleget kezd már ölteni ettől függetlenül. Így eléggé elpunnyadtam délután, de kint kellemes szellő fújdogált, amitől mégiscsak megjött a kedvem a mai bringázásra.

Az edzőm múltkor rámszólt, hogy túl alacsony kezd lenni már a pulzusom tekerés közben, ne aludjak, hajtsak, amennyire tőlem telik. Hát, ma megtettem, Átlagsebességem így 19km/h lett, és az átlagpulzusom így lett nagyjából elfogadható, mondjuk inkább alacsony lett, mint magas. És ez jó!!! Hiszen ezt akarjuk!

A biciklimen mostanában kezdtem csak el felfedezni a váltó adta lehetőséget! :) Eddig is váltottam, de inkább lefelé, könnyítve ezzel a tekerést, de már úgy a pulzusom csak alvásszinten van, ezért muszáj a legnagyobb sebességbe tenni. Nemrég párszor elmentem a szervízbe,mondván, rossz a váltóm, de szervízes a végén már csak a fejét ingatta, nem hitte el, hogy még mindig én vagyok, ugyanazzal a problémával. S lám... Szégyen ide, vagy oda, 36 évesen megtanított helyesen váltani :) Gondolom párszor megkérdezte magában, miért nem háromkerekűvel járok inkább ... :)

... egészen az elmúlt napokig, aminek ma először éreztem a bőrömön közvetlen hatását: szúnyogok tömkelege lepett el gyaloglás közben, ami eddig nem volt. Kell a változatosság. Már szinte kellemesnek mondott 30-32 fokban indultam neki, naplemente előtt, hogy mégse 40 fokban izzadjak, csak 30-ban, és a végén már kedvem lett volna hazafutni a sok csípés elől. Nemrég túléltem majdnem-jégesőt, tüzet - ami ott égett nem messze az úton, ahol gyalogoltam és akkora füstje volt, hogy szinte füstmérgezést kaptam -, később napszúrást is kaptam, és orkán erejű széllel szemben is bicikliztem, és most itt vannak ezek a dögök. Nem is tudom, ha edzőteremben futnék, mindezek hiányoznának. Így kerek a világ. A baj csak az, hogy a bőröm allergiás kiütés-szerű hirtelen kb. 2-3 cm nagyságú puklival reagál, és ebből legalább tízet begyűjtöttem.

Tehát ez a gyaloglás dolog megy most, biciklizéssel felváltva, zsírégető pulzustartományban. A mai edzés nagyon jól sikerült pulzus szempontból és idő szempontból is, úgyhogy némileg kárpótolt a sok csípésért. Másfél óra alatt 10 km-t mentem, 6,5 km/h-ás sebességgel végig. Ez, ha belegondolok, azért jó teljesítmény, mivel tavaly ilyenkor egyrészt hőségriadóban senki a világon nem tudott volna rávenni arra, hogy egyáltalán kimozduljak a kötelező körön (munkahely, esetleg vásárlás) kívül bárhova is, ha nem muszáj, inkább itthon szunyáltam volna, másrészt a pulzusom még csak meg sem ugrott olyan nagyon, lereagálva a kánikulát, tehát mondhatni, végig jó kondícióban gyalogoltam, és ahányszor elszirénázott egy mentő, arra gondoltam, valószínű én is ilyen rosszul lennék, ha nem kezdtem volna edzeni.

És amit még jó tudni: kolléganőm, aki kb. velem egyidős, gyerekkora óta nem ült biciklin, de amióta én elkezdtem neki mesélni az útjaimról és látja rajtam a változást, kedvet kapott és múlt héten megpróbálkozott újból nyeregbe pattanni és ő is tekerni akar! Még egy ember, akit megfertőztem!

Harmadik napja van hőségriadó, ma másodfokú volt, ami annyit jelent, hogy este 7-kor a napon 39 fokot mutatott a főúton lévő hőmérő. Holnapra még melegebbet mondanak.

Gyermekeim nyári szünetüket kezdték a héten, a lányom ebben a jó időben egész nap táncedzőtáborban van... Nem irigylem... Fiam viszont velem jött ma is dolgozni, és megbeszéltük, a melegre való tekintettel elmegyünk egyet strandolni utána. Tegnap edzőmnek feltettem azt a felelőtlen kérdést, vajon mit javasol, mennyit ússzak, ha már egyszer... 6x15 perc volt a válasz, némi pihenővel. A gyakorlatban észleltem, hogy ez abszolúte kivitelezhetetlen, mivel ha az ember lánya egy teljesen üres sávban úszkálhat a 33 méteresben, nemhogy kimenni nincs kedve, de olyan kedvet kap, hogy abba se tudja hagyni. Na jó, lehet, más abba tudja hagyni, én nem tudtam. Így lett belőle 2 x 40 perc úszás, kb. 1 óra szünettel. Az első eresztést nem számoltam, a másodiknál 30x úsztam át egyik feléről a másikba, vagyis durván 60x a 80 perc alatt. Saját határaimat feszegetve újból meglepődtem, mikre vagyok képes. Volt mindkét esetben egy bizonyos holtpont, amin át kellett lendüljek, hogy folytatni tudjam, úgy a 15. körül, de megtörtént. Most már csak utólag annyi a bajom, hogy jobb lett volna a hivatalos mellúszással úszni, (amit igazán nem is emlékszem már, hogy kell, talán két tempó víz alatt, egy víz fölött) és nem a strandolók kedvenc fejkinntartós evickélésével, de hát senki nem tökéletes. Azért akkor is majdnem 2 km.

Fiammal ma fagyievés közben szóba került a blogom, éspedig olyan okból kifolyólag, hogy ő megkérdezte, miért nem írom. Mondtam neki, hogy ez egy futós blognak indult, de mivel edzőm nem enged futni, így hát fölöslegesnek éreztem tovább írni. Mire ő: de hát a biciklizés és gyaloglás is edzés, miért ne szólhatna azokról? Végülis - vágtam én rá - az is sport, igazad van, így el is dőlt a sorsom: nem futok, ellenben mindenféle keresztedzést fogok a nyár folyamán végezni, ezekről fogok beszámolni, és motivációnak sem utolsó magamnak sem, ahogy futásnál már bevált.

Ami az elmúlt heteket illeti, a K&H olimpiai félmaraton váltó rám szabott 7 km-ét lefutottam, majdnem belehaltam. A pulzusom az egekben volt, ekkor mondta azt az edző, hogy szeptemberig semmi futás, felejtsem el. Volt részemről egy kis hiszti, de beletörődtem és megkérdeztem, mi a rám szabott penzum, amit teljesítenem kell. Heti 4-5 edzés volt a válasz, ami szerintem nem kevés, de vállalható. Kb.1-1,5 óra alkalmanként a szokott mennyiség. Ez felváltva gyaloglás és kerékpározás. Hogy szeretem-e? Hm... mondhatnám inkább úgy, hogy a cél szentesíti az eszközt, én futni szeretek, és az lebeg a szemem előtt, hogy minél hamarabb elérjem azt, hogy futhassak. Utóbbi időben eléggé visszavett a lendületemből, hogy nem tehetem. Kicsit kényszerű helyzetnek érzem, de a kerékpár például egyre határozottabban a barátommá válik, s míg régen a pulzusom kis tekerés után már ige-igen magas volt, újabban felfedeztem, hogy muszáj lesz nemcsak lefelé, hanem fölfelé váltani, teljes erőbedobással kell tekernem a megfelelő tartomány eléréséhez. Tehát látom a fejlődést. Gyaloglásban szintén. Régen nem gondoltam volna, hogy fogom magam, és nekivágok, 10 km-t 1,5 óra alatt legyalogolok. Ezek mind erőt adnak a folytatáshoz.

Meg kell még említenem a súlyom: jelenleg 60 kg vagyok, ami akárhogy is számoljuk, 10 kilóval kevesebb a februárinál, a tavalyi 75 kg-nál pedig 15-tel. Ez meglehetősen látványos változás, a környezetemre nagy hatással vagyok, nemcsak sok dícséretet kapok, hanem kérdezik a titkomat. Ez rettenetesen jól esik. Arra is volt már példa, hogy valaki azért kezdett el sportolni, mert látott képeken, beszéltem vele, fellelkesült teljesen. Ezek mind-mind olyan változások, hogy tudom, látom, hogy érdemes csinálni!

Lejárt az 1 hónap, amit megfogadtam, hogy kivárok, míg döntök, mi legyen a személyi edző és a pulzuskontroll sorsa. Jelentem: bevált mindkettő az edző bevált, a pulzuskontroll jócskán visszavett a lendületemből. Megértettem végre a különböző zónák lényegét, és azt, hogy miért is kéne nekem szigorúan a zsírégető, azaz a 110-128 közötti tartományban maradnom. A futáshoz sajnos eddig mindig túlment ezen a határon a pulzusom, ezért gyalogoltam. Eddig. Talán most már majd futhatok is.

Sokat gondolkodtam, elmeséljem-e ország-világnak, milyen butaságot csináltam, de arra gondoltam, ha csak egyetlen ember elgondolkodik miattam azon, belevágjon-e egy olyan edzésbe, amit én műveltem, már megérte. Az történt ugyanis, hogy barátnőmmel kicsit "muszáj" volt iszogatni (1-2 tojáslikőr lecsúszott, ennyi), csakhogy utána váratlanul úgy döntöttem, mindezt levezetem egy edzéssel. Nem kellett volna, mivel testem minden porcikája jelzett kétségbeesve, hogy NE, de hát ilyenkor az ember lánya miért is figyelne erre? Egyenes következménye lett, hogy másnap alig bírtam menni, annyira begörcsölt a lábam és azóta is - bár már nagyon minimálisan - de fáj. Edzőm - mondanom sem kell - nem tapsolt örömében, amiért ilyen "ügyes" voltam. Így a futásnak, sőt a gyaloglásnak is egy időre lőttek... Viszont tegnap és tegnapelőtt már biciklire pattanhattam, és 50 km-t letekertem, ami nagyon jól esett. Próbálom kiheverni és jóvátenni a baklövésem.

Jövő hétvégén K&H félmaraton váltó versenyem lesz, amit alig vártam, de így most picit megváltozott a helyzet. Elvileg ma már mehetnékem volt nagyon futni, mivel arra ébredtem, hogy nem fáj a lábam, ki kéne magam próbálni, de az edző még mára is gyaloglást írt elő... Azt mondja, ő TUDJA, hogy le tudom futni, ne aggódjak és legyek türelmes. Hát, ez van.