Két hete kezdtem el edzeni, és megfájdult a térdem. Elkezdtem azon merengeni, tán nem is alkalmasak arra a lábaim, hogy terheljem őket a futással. Épp ezért bejelentkeztem egy ortopéd rendelőbe.

Nézőpont kérdése, ki minek tekinti a mai orvosnál járásomat. Lehet, hogy más nem fizetne azért, hogy elmenjen, és közöljék vele: makkegészséges és nyugodtan veheti a nyúlcipőt, ám én az önbizalom-építés egyik alapkövének tartottam: megérte, hiszen ennél jobban nem is jöhettem volna el az orvostól, mint hogy a térdemnek semmi baja, és fokozatosan szoktassam magam hozzá a futáshoz. Utóbbit eddig is tudtam, de hogy nincs bajom, abban nem voltam biztos. Így most már orvosilag igazoltan futhatok! Azt javasolta, hogy ne aszfalton. Azt hiszem, ez utóbbi javaslatot sajnos nem tudom megfogadni, hiszen az erdőbe kimenni futni egyedül valahogy nincs merszem, így marad a kerékpárút.

A másik dolog: ha már ennyi fáradságot veszek, nem venném a szívemre, ha az elköltött forintok veszendőbe mennének a lustaságom miatt. Ezért hát holnap folyt. köv!