Olvasgatva a futók által írt blogokat, arra jutottam, talán mások cikinek tarthatják, miszerint hiába most kezdem, de 20 percet sem bírok lefutni egyhuzamban. Talán árnyalja a képet, ha megemlítem, hogy tőlem a futás olyan messze volt világ életemben, mint Makó Jeruzsálemtől.

 

Mindehhez hozzájárult, hogy születésem óta némileg a szemeim kifelé kancsalítanak. Ismerősök azt mondják, nem feltűnő, de érdekes módon a terapeutáim szinte első körben kiszúrták és rákérdeztek, miért nézek furcsán. Tehát látszik. Éppen emiatt amikor még csöpp gyermek voltam, a mozgáskoordinációm igencsak hagyott némi kívánnivalót maga után. Egyensúlyérzékem néha vetekedett egy részeg emberével, de azért csak megtanultam például biciklizni. Az iskolában testnevelésórákon közröhej tárgya voltam. Szekrényre nem ugrottam fel, sose mertem, gerendát messze ívben elkerültem és futók között is legutolsó voltam. Gyalog. Mert annyira utáltam futni, és nem bírtam szusszal, hogy fele távot állandóan lecsaltam. És ez csak egy szelete annak, amiket NEM csináltam meg. Tehát folyton kiröhögtek, így TOTÁLISAN elment a kedvem minden olyantól, ami a sporttal a legkisebb mértékben is kapcsolatban állt. Anyám meg látván kudarcaimat, folyton etetett. Azt legalább tudtam. Meg is látszott. Na, azért gurulni nem gurultam, de volt rajtam felesleg rendesen. Néha voltak kósza ötleteim, miszerint valamit kéne magammal sportolás terén kezdeni, de otthon egyből elvették a kedvem bármitől is: mit akarsz pont te???

 

Így önbizalmam a nulla alá csökkent és ezt sikeresen tartottam is, a párválasztásaimnál is - nyilván tudat alatt - olyat választottam, aki ezt a vonalat erősítette bennem, hogy én nem igazán vagyok képes semmire egyedül. Egyenes út vezetett ezáltal a depresszióig. Nem mondom, hogy még néha nem jut eszembe, hogy milyen keveset is érek, de ez már messze nem az a pokol, amin átmentem. Az már a múlt.

 

Mindezt csak azért írom le, mert az előéletemhez képest megváltozott a sporthoz való hozzáállásom. Kiutat látok benne, és ezalatt a csekély egy hónap alatt is észrevettem a fejlődésem. Ez valamiféle önigazolás, hogy talán mégse vagyok annyira hitvány, mint eddig gondoltam, és bízom benne, hogy lesz ez még jobb is. Másik dolog, hogy biztosan tudom, hogy vannak még rajtam kívül is páran, akik hasonlóan gondolkodnak, mint én régebben, és ezzel szeretném nekik üzenni, hogy van kiút, ha az ember elkezd hinni önmagában. Csak nehéz idáig eljutni.