Tegnap kánikula volt, ma dettó. Régebben ilyenkor már patakokban folyt rólam a víz és szenvedtem. De ma már... ugyan, mondom én, mit nekem kánikula, gyerünk munkából gyalog haza! Hát, nem igazán volt jó ötlet 30 fokban naptej és vízpótlás nélkül nekiindulni. De én kemény vagyok, mi az a 9 km? Az első kilométereken még vidáman szedtem a lábaimat, de ahogy teltek a percek, úgy fogyott el a mosoly az arcomról. Először kiszáradtam, fél óra múlva jutott el a tudatomig, hogy semmi folyadék nincs nálam, és az elkövetkezendő kilométereknél semmi lehetőségem nem lesz vételezni. Az 50. perc után szúrni kezdett a mellkasom, ami tegnapelőtt kezdődött, a lábam fájt a cipőben, a pulzusom nem akart a zsírégető tartományban maradni sehogysem, olyan 140 körül mozgott, alig vártam, hogy otthon legyek. Az utolsó 1-2 kilométeren már úgy éreztem, csak vánszorgok. Másfél óra alatt tettem meg a 9 km-t... Egy örökkévalóságnak tűnt. Legközelebb jobban készülök.

A mai nap a tegnapi ellentételezéseként egy borzasztó alacsony pulzusszámmal végigcsinált biciklizést produkáltam. Ennek okai: 1. velem volt két kiskorú, 2. annyira jól megjavították a bringám, hogy semmi más dolgom nem volt, mint ülni rajta, az magától gurult szinte alattam, így akárhogyis nézzük, nem kellett picit sem erőlködnöm, vagyis 105-nél alig láttam feljebb a pulzusmérőt 3. még egy óra hosszáig sem tartott összességében, csak 55 percre sikeredett, nem is tudom, nézhetjük-e ezt edzésnek. Inkább nem, mint igen.

Holnap pihenés, viszont holnapután VERSENY! Számomra most elég elképzelhetetlennek tűnik, de  10 fokot mondanak. Nem tudom, örüljek-e vagy sem. Meglátjuk.