Szeptember 9-én újból rajthoz állok, a félmaratont váltóban szeretném lefutni, 10-11 km-es távok közül valamelyiket.

Szombaton elkezdtük az első intervall (váltott tempójú)-edzést a verseny jegyében, ami annyit jelent, hogy 6 km van felosztva km-enként, felváltva pulzuskontroll nélküli futásra és gyaloglásra, vagyis 3 km kontrollálatlan futkározás. Amennyire vártam az elején, és örültem neki, a végén úgy támadtak kétségeim, hogy akarom-e, bírom-e és egyáltalán mi a fenének csinálom ezt az egészet.

De anya vagyok, így a szüléshez tudnám leginkább hasonlítani az érzést: már mindent elfelejtettem, ami rossz volt, csak a szépre emlékezem, és persze, naná, hogy akarom! Azért kénytelen voltam visszavenni az arcomból, ami a kontrollálatlan futást illeti, ugyanis eddig meg voltam győződve róla, hogy most már én aztán hú, ennyi kontroll után annyira megérdemlem, mint senki más. Hát, edzés végére elég pirinyóra összementem, tényleg átértékeltem magamban mindent, mert olyan légszomjam volt, hogy alig kaptam levegőt. Hazafelé azon elmélkedtem, vajon heti hány alkalom lesz ebből, egyáltalán ha kiderülnek az adataim, lesz-e még kedve az edzőnek ilyet előírni. Lett, heti egy alkalmat megnyertem...

Vegyes érzésekkel tekintek az elkövetkezendő 2 hónapra. Hiszen futni akartam, ráadásul kontroll nélkül. Most megkaptam, és már megint nyavalygok. Ahelyett, hogy örülnék. Csakhogy én valahogy azt hittem, ez jobb lesz :)) Így jártam. Persze, örülök is, de már tudom, hogy több tiszteletet érdemel az intervall, mint fogalom.