Ma lefutottam a 2. versenyem is Veresegyházán! Jött volna velem a lányom is, de úgy ébredt, hogy nem bírt megszólalni, annyira fájt a torka. Ezért programmódosításra kényszerültünk. Anyuék autóval elvittek a helyszínre, de lánykám ment velük haza, én maradtam.

Az időjárás volt a legizgalmasabb, mivel tegnap még 32 fok, hőség, ma 12-13 fok, cidri, borongós, esős idő lett. Féltem kicsit, hogy elázunk, de megúsztuk. A szél szerencsére nem fújt. Ez a 20 fok zuhanás elég meredek volt azért. Nagyon izgultam, majdnem úgy, mint az előzőnél. Odafele úton végig azt hallgattam, mennyire is őrült vagyok, ilyen időben, ilyen körülmények között és ennyire hogy lehetek képes. Hát, azért a maratonistákat és hosszútávfutókat még anyámék nem ismerik :))))

Nem számoltam nagyon a terepviszonyokkal, bár azt ígérték a honlapon, nem lesz szinte semmi ebből észrevehető. Azért a vizes homok, emelkedők, pocsolyák elég érdekesnek tűntek nekem, aki mindig aszfalton fut. Sőt, egyik részen el is bizonytalanodtam, merre kell folytatni az utat, eléggé le voltam a többiektől maradva, de végül az előttem lévők útbaigazítottak. Az utolsó métereken nagyon jól esett a szurkolás, szinte beröpített a célba! Végül 4 percet sikerült az óbudai versenyen elért eredményemre vernem :)

Kicsit azért vagyok szomorú, mert holnaptól vissza kell pulzuskontrollos edzésre állni, nem nyargalászhatok, mint a betöretlen csikó. De eddig is így futottam-gyalogoltam, az elmúlt 3 hétben, és lám, meglátszik az eredménye, úgyhogy ma is bebizonyosodott, hogy van értelme, csak hát nehéz kivárni. Jöjjön egy kép a mai csapatról:

  Köszönöm mindenkinek a szurkolást, hajrá DK!!!!

Tegnap kánikula volt, ma dettó. Régebben ilyenkor már patakokban folyt rólam a víz és szenvedtem. De ma már... ugyan, mondom én, mit nekem kánikula, gyerünk munkából gyalog haza! Hát, nem igazán volt jó ötlet 30 fokban naptej és vízpótlás nélkül nekiindulni. De én kemény vagyok, mi az a 9 km? Az első kilométereken még vidáman szedtem a lábaimat, de ahogy teltek a percek, úgy fogyott el a mosoly az arcomról. Először kiszáradtam, fél óra múlva jutott el a tudatomig, hogy semmi folyadék nincs nálam, és az elkövetkezendő kilométereknél semmi lehetőségem nem lesz vételezni. Az 50. perc után szúrni kezdett a mellkasom, ami tegnapelőtt kezdődött, a lábam fájt a cipőben, a pulzusom nem akart a zsírégető tartományban maradni sehogysem, olyan 140 körül mozgott, alig vártam, hogy otthon legyek. Az utolsó 1-2 kilométeren már úgy éreztem, csak vánszorgok. Másfél óra alatt tettem meg a 9 km-t... Egy örökkévalóságnak tűnt. Legközelebb jobban készülök.

A mai nap a tegnapi ellentételezéseként egy borzasztó alacsony pulzusszámmal végigcsinált biciklizést produkáltam. Ennek okai: 1. velem volt két kiskorú, 2. annyira jól megjavították a bringám, hogy semmi más dolgom nem volt, mint ülni rajta, az magától gurult szinte alattam, így akárhogyis nézzük, nem kellett picit sem erőlködnöm, vagyis 105-nél alig láttam feljebb a pulzusmérőt 3. még egy óra hosszáig sem tartott összességében, csak 55 percre sikeredett, nem is tudom, nézhetjük-e ezt edzésnek. Inkább nem, mint igen.

Holnap pihenés, viszont holnapután VERSENY! Számomra most elég elképzelhetetlennek tűnik, de  10 fokot mondanak. Nem tudom, örüljek-e vagy sem. Meglátjuk.

Egyben. Belegyaloglás nélkül, szép, kényelmes tempóban, végig 160-as pulzussal.

Kezdjük az elején. Ugye pulzuskontroll. Zsírégető tartomány. Ez nem a 160-as pulzus. De! Nem hagyott nyugodni egy elkövetkezendő újabb 3,5 km-es verseny ittléte, ami vasárnap lesz Veresegyházán. Vettem egy nagy levegőt, és felhívtam az edzőmet, mit szól hozzá. Azt mondta, az élmény fontosabb, mint a pulzustartomány, menjek nyugodtan. Hát én ezen úgy felbuzdultam, hogy már húztam is az edzőcipőm és mint a csikó, aki a karámból kiszabadul, elindultam és csak futottam és futottam.

Több meglepetés is ért közben. Azon az útvonalon futottam, ahol régen, mielőtt megkerestem az edzőmet. Nem akartam hinni a lábaimnak, hogy lazán elfutok 2 buszmegállónyi távot és vissza. Nemrég még 1 buszmegálló csak oda is megterhelő volt! Nem köptem ki a tüdőmet, még bírtam volna futni, egyedül a végén a térdeimet kezdtem érezni picit. Annyira nagy lendületet adott ez! Talán mégiscsak van ebben a pulzuskontrollban ráció! :)

Kicsit tartottam tőle, hogy az edzőm nem fog örülni, ha elmesélem, mit tettem, mert nem erről beszéltünk, de csak annyit mondott, hogy magas a pulzustartományom, úgyhogy verseny után visszaállunk az általam olyannyira kedvelt kontrollra. Hát, rendben, de ezt most muszáj volt kihasználnom! Kb. madarat lehetett volna velem fogatni!

Befejeztem a negatívoskodást és szenvedést. Lezártnak tekintem harcomat végleg a gyaloglással szemben: elfogadom, hogy most ez van és kiélvezem minden percét! Össze is foglalnám 10 pontban, miért is jó ez:

1. Nem lesz mindig így, egyszer csak eljön az az idő is, amikor elkezdhetek futni, és ez az edző szerint csak pár hétről van szó!
2. Az edzőm okosabb, mint én, tehát jobban tudja, mire van épp most szükségem.
3. Szerinte az állóképességem még nem éri el azt a szintet és a pulzusom sem megfelelő ahhoz, hogy fussak.
4. Olyan gyönyörű a felkelő napba belegyalogolni és nézni az ébredő természetet!
5. A gyaloglás sokkal jobb még mindig, mintha a fotelban tespednék és/vagy a számítógép előtt ülnék :)
6. Az elmúlt időszak bebizonyította, hogy így is fejlődök, még ha lassan is, de fejlődök!
7. Nem köpöm ki a tüdőm edzés végére, viszont így is jó érzés lezuhanyozni utána.
8. Mire eljutok odáig, hogy fussak, nem kell azon aggódnom, hogy kikészítem a szívemet vele.
9. Lehet, hogy még visszasírom majd valaha a gyaloglást.
10. Más lehet, annak is örülne, ha egyáltalán gyalogolhatna.

Hát, ennyi! :)

Megkötöttem a kompromisszumot magamban. Egyelőre hallgatok az edzőmre és leállok a futással, helyette gyalogolok, nagyon sokat. Ma pl. 6 km-t 1 óra alatt. Nem örülök neki túlzottan, de időt adok magamnak és az edzőnek is, hogy bizonyítsunk. Én egy hónapot gondoltam egyelőre. Aztán meglátjuk.

Mellesleg: 65 kg lettem, amikor elkezdtem, 70 voltam! És akkor itt a másik nagy kérdés: én nem egészen csak és kizárólag a fogyás kedvéért, hanem leginkább a mozgás öröméért kezdtem el futni. Most öröm nincs, fogyás van. Türelem... annak is kell(lene) lennie.

A címben szereplő kifejezés annyira jól hangzik! De amint már kettővel ezelőtti posztban megírtam, picit csalódtam. Ma sem volt ez másként.

Minden évben szoktam biciklivel menni dolgozni, ha jó idő van, kedvem van. Edzőm ugye "eltiltott" egyelőre a futástól. Így, gondoltam, majd kiváltom a dolgot kerékpárral. Az első két-három kilométer után egy dombon kell keresztülhajtanom, ami egy-két kilométeren keresztül tart. Nem elég, hogy lesve a pulzusmérőt, mint egy piacra tekerő nagymami mentem, de a dombon le is kellett szállnom, meg kellett várnom, tolva a bicajt, míg lehiggad a szívem. A lejtőn lefelé már nem volt gond. (Még jó...) Ezek után az átlagpulzusom 124 lett, de volt 155 is. Az edző azt mondta, ha így folytatom, mehet tovább a dolog. Megígérte, ha türelmes leszek, pár hét, és futhatok. Halleluja! Elvileg örülnöm kéne. A mai nap letekertem 19 km-t, 124-es átlagpulzussal, de az idő... nem tudom, meg fogom-e szeretni valaha ezt a módszert.

Igen, igen, megvolt életem első futóversenye! Ha valaki azt mondja nekem bármikor, hogy idén futóversenyen fogok részt venni, tuti röhögőgörcsöt kaptam volna. Most kezd csak tudatosulni bennem, hogy futóvá válni valami olyan megállíthatatlan folyamat, amiből nem lehet kiszállni!

Hát, elmesélem, hogy történt az a vasárnapi nap, amit szerintem míg élek, nem felejtek el, akkora hatással volt rám. Nagy volt bennem az izgalom, az alvás sem ment úgy, mint máskor. A 6 órás vonattal beértem ELSŐKÉNT a verseny helyszínére... Ezt azért nem gondoltam volna és nem így terveztem. Gratuláltak, hogy én vehettem át az első rajtszámot :)) 

A DK Team tagjait nem volt nehéz hamar megtalálni. Annyira örültem, hogy tartozom valahova! Mondjuk nélkülük el sem mentem volna. Ezúton is hálás köszönet nekik, Gergőnek a létezésért!!!!

Jött a közös bemelegítés, majd rajthoz álltunk. Annyira jó érzéssel töltött el a rajtnál, hogy ott és akkor eldöntöttem, ezt még nagyon sokszor szeretném megismételni. Még akkor nem sejtettem, hogy a célba érés még nagyobb örömet fog okozni. Nekem ez a rövid, 3,5 km-es táv volt a maratonom :)))

Induláskor beleestem a kezdők hibájába, amit pedig megfogadtam, hogy nem fogok elkövetni, de mégis a gyerekek miatt sikerült, akik elhúztak mellettem. Eléggé beleadtam apait-anyait és hamar észrevettem, hogy ez így nem lesz jó, visszavettem kicsit és aztán végig tartottam a lassabb tempót. A levegőben szálltak a nyárfák pihéi, amiből párat bekaptam, beszippantottam, és néha nem volt annyira jó, de összességében, pláne a célegyenesben fantasztikus volt. Szerintem a nagy futók is érezhetnek ilyen bizsergés-szerű érzést, mielőtt a célba beérnek, mert én bizony eme rövid táv után ezt éreztem! Eufória!!

Szóval elkapott a gépszíj, nincs megállás. Elhatároztam, hogy mivel még sok ilyet szeretnék, hallgatok az edzőmre és a pulzuskontrollos edzések miatt egy időre - állítólag pár hét - visszamegyek gyaloglásba, bár nagyon nehéz lesz, de a cél érdekében bármit.

Lehet, hogy egyszer nekem is ilyen lábam lesz? :))

Szembesültem egy pár dologgal az elmúlt napokban, ami kevésbé tetszik...

Éppen 2 hónapja lesz, hogy elkezdtem futni. Egeket szeretnék már ostromolni... Nagyon nehéz magam visszafogni, hogy ne állandóan a futás körül járjon az agyam és alig várom mindig a következőt. Soha nem gondoltam volna, hogy ÉN valaha fogok szeretni futni, pedig így van. És akkor a személyi edző egyszeriben azt mondja, ne fussak, mert a pulzusom nagyon magas, csak gyorsan gyalogoljak... Kb. mintha egy kiszabadult rabnak mondanák, hogy ugyan mehetne, de ne menjen már ki a börtön kapuján, ha egy mód van rá. Értem én, hogy zsírégetés, értem én, hogy máshonnan használom az állóképesség-tartományban végzett edzéshez az energiát, nem a zsírból, na de mégis... Tehát ami eddig örömet okozott, ne csináljam? Türelem... Nem tudom, tényleg türelmetlen vagyok?

Mellesleg szólva nem bírtam ki és tegnap megvolt egyben 4 km belegyaloglás nélkül eufória-érzés nélkül, mert bennem volt az, ha ezt az edzőm megtudná, nem örülne neki. Így nem is volt jó annyira a végén, mint eddig. Végig rajtam volt a kütyü, néztem, hogy a következő tartomány tetejét, azaz a 150-et ne haladja meg a pulzusom, hát kb. mint egy nyugdíjas csiga, úgy futottam, és valóban, többet bírtam, mint eddig bármikor, és nem volt lila fejem, amikor hazaértem, és kaptam levegőt, tehát voltak jó dolgok is, de ami eddig akkora örömöt okozott, hogy még egy szintet léptem, elmaradt.

Lelkileg készülök a vasárnapi életem első versenyére is, ez is izgat, az edző nem örült neki, amikor megemlítettem, hiszen a pulzusom... Ugyanakkor nem véletlenül kértem a segítségét, mivel bizonytalan voltam magamban, hogy jó-e úgy, ahogy eddig végeztem a dolgom. És most valahogy úgy érzem, nem jól csináltam... Ez az egyik. A másik épp az edző személyével kapcsolatos: nem tudom, hogy megbízhatom-e benne. Lehet, hogy nem is akarom én ezt erőltetni annyira. Azon gondolkodtam, félre a kütyüvel, edzővel, folytatom, ahogy eddig, érzésre, és kész. Olyan bizonytalan vagyok, vagy nem?

… még szerencse. Ugyanis kiderült, hogy rendszeresen túlterhelem magam...

Kezdjük az elején. Reggel volt megbeszélve a találka a fitneszteremben az edzővel, hogy felmérje jelenlegi állapotomat. Először is elhozta az új Beurer PM 45-ös pulzusmérőmet! Nagyon örülök neki!!!

A pulzustartomány, amiben dolgozhatok, 110-128. Gyaloglással kezdtük (6,5 km/h), ezzel nem volt gond, ezután a lépcsőzés jött. Kiderült, hogy már a második tízpercben felment 128 fölé a pulzusom és eddig, amikor edzettem, rosszul használtam a gépet. Vissza kellett venni a tempóból. A biciklizés jól ment, ott viszont túl alacsony pulzusszámon dolgoztam mindig. Levezetésképp egy negyedórás gyaloglás következett, aminél már csak 6 km/h-val tudtam a megfelelő pulzust produkálni… Hát, egyik szemem sír, a másik nevet. Nem fáradtam el úgy istenigazából, mint szoktam, ebből is kiderült, hogy máskor bőven túlléptem a határaimat. Viszont a futás… hát az eléggé veszélyben egyelőre. Hiszen a végére a gyaloglásból is vissza kellett vennem, hogy megfelelő tartományban tartsam magam… Én már futni szeretnék! De ez az egy órás edzés azt igazolta, hogy lehet, még kicsit korai. Azzal vígasztalom magam, hogy csak ideiglenesen, hiszen ha kitartó vagyok, márpedig az vagyok, 1-2 hónap múlva biztos már futva sem megy fel a pulzusom 128 fölé. Nagyon jó, hogy megcsináltuk a felmérést, közben az evésemről is kiderült, hogy rendszertelen. Már látom, hogy mik a hibák, amiket eddig elkövettem, és jobban oda tudok figyelni, hogy még hatékonyabb legyen a fogyásom.

Mindezek mellett vagy ellenére ha már egyszer elhatároztam, jövő vasárnap elmegyek arra a versenyre. De aztán egy ideig biztos nem.
 

Legnagyobb csodálkozásomra első DK-tag napomon megkérdezték tőlem, nincs-e kedvem jövő héten elmenni az Óbudai Futófesztiválra. Először elképedtem, hogy pont én miért, de aztán eszembe jutott, ez csak anyai hagyaték, aki mindig mindenről megpróbált lebeszélni, így miután erre rájöttem, egyre inkább elkezdtem a dolgon gondolkodni. Addig-addig, míg úgy döntöttem, kipróbálom magam.

Ma úgy mentem futni, hogy arra voltam kíváncsi, vajon a teljesítendő 3,5 km-t, ami itt annyit tesz, hogy két buszmegálló közötti táv oda-vissza, tudom-e egyben teljesíteni, megállás, belesétálás nélkül. Amit még két hónapja nem gondoltam volna: sikerült :) Így most már semmi nem tarthat vissza, jövő héten ezen indulok. Igaz, a legkisebb, mások által talán nem egy nagy számnak tartott távon, de akkor is... ez lesz nekem az első és pont!! Alig várom!

Rájöttem, hogy edzésileg és életmódváltoztatásilag is lassan eljutok oda, hogy egy teljesen kontrollálatlan, fejetlen, parttalan valami lesz az egész, ha így folytatom. Kajanaplót nem vezetek, a súlyom mindössze 2 kg-ot csökkent lassan már 2 hónap alatt, ami azért valljuk be, nem igazán nagy teljesítmény. Mindezeket egybevéve úgy döntöttem, a saját érdekemben lépnem kell.

Hála a Gergő által írt blognak - ami tulajdonképp elindított engem azon az úton, ahol most járok - és az ő közösségbe hívásának, a DK_Team facebook csoportjába kerültem, ahol is sok segítőkész ember között találtam magam. Rögtön elsőre megkérdezték, nem veszek-e részt egy rövidtávú futóversenyen... :)) Ami számomra elég elképesztő.

Tapasztalat. Ez, ami nekem nincs, és ebben a csoportban pedig annyi okosságot olvastam ezalatt a pár nap alatt, hogy hirtelen nekem, kezdőnek kicsit sok(k) is. De az nem baj, abból sose elég. Egyelőre csak tájékozódom és figyelek, csendben, majd ha eljön az ideje, úgyis jobban bekapcsolódom. Jó azt érezni, hogy nem csak úgy egyedül bele a világba vagyok, segítség nélkül.

Emellett addig keresgéltem, míg a lakóhelyemhez közelebb nem találtam egy személyi edzőt, akivel szombatra beszéltem meg egy találkát, amikor is jobban személyre szabjuk közösen az edzéseimet. Arra jöttem rá, hogy nagyon egyedül vagyok én ebben a fogyás-edzés dologban, ezért is jó minél több embert keresni, akikre számíthatok. Hát, most épp ezen vagyok.

20+10+10=40 :) Ugye milyen jól tudok számolni? Hehe. Ennyi perc volt a mai futásom 3 perc séták közbeiktatásával, és észre sem vettem, mert jó zenét hallgattam az mp3 lejátszón. Nagy felfedezésem, hogy a reggeli 8 órai futás mintha jobb lenne, mint az este 5-6 óra körüli. Csak hát ehhez olyan áldozatot kéne hoznom, hogy korán keljek, és mivel én a bagoly típusúak táborát gyarapítom, azaz inkább sokáig vagyok fent és későn kelek, ez némi kivitelezési nehézségekbe ütközik. Majd meglátom, ha nagyon mazochista leszek, lehet, bevezetem a reggeli (helyetti) futást :))

És ami még fontos! A súlyom 68 kg lett, most már tartósan. Eddig is néha kilengett a 68 felé, de már napok óta szilárdan tartja magát, úgyhogy le merem írni, hogy 2 kilóm lement a másfél hónap alatt. Hát, lehetne akár 5 is, de állítólag a lassabb fogyás jobb. Igyekszem a mai napig odafigyelni, mit eszem. Csak a mai napig, ugyanis húsvétkor elcsábultam egy kis sonkaevésre. De ennek nem bírtam ellenállni:

(Természetesen csak egy szelet volt ebből az enyém :))

Remélem, ez a kis kilengés nem ártott meg :)

Nem bírtam ki, hogy ne ugyanazt a távot, ugyanazzal az 1x20 + 2x5 perces futással ne fussam végig, amit előzőleg, de már érzem a fejlődést, már nem voltam annyira megviselt, mint múlt alkalommal, amikor hazaértem. Lehet, ennél maradok még egy párszor, míg egyszerre is megy a 30 perc, na az lesz ám a szép! De tudom, csak lassan. Egyelőre ez is nagy dolog nekem.

Amikor elindultam, délutáni időben, esni nem esett, csak párás volt a levegő. Ahogy eltávolodtam a falutól és elértem a felét a távnak, visszafordultam (2,5 km-nél), csak lestem, hogy a falu fölött az eget olyan felhő vette ostrom alá, amiből biztos eső lesz. Felvettem hát a nyúlcipőt és talán kicsit még meg is hajtva magam, hogy nagyon ne ázzak meg, érkeztem haza már esőben, ugyanis félúton utolértem a felhőt :) Szerencsére volt rajtam baseball-sapka és annyira azért nem áztam el, de fel lettem avatva.

Sose drogoztam, de szerintem ez a futás-dolog jobb akármelyiknél. A végén katarzis, amikor túl vagyok rajta és végiggondolom a távot, a kitartást, a megtudomcsinálni-érzés nem ér fel semmivel! És lányom azt mondta, egész úgy nézek ki hátulról, mint aki futó :) Kell ennél több?

És ma is! Úgyhogy lassan úgy néz ki, semmi nem ment meg attól, hogy fanatikus amatőr futó ne legyek!! A gondolataim nagyon sokszor kalandoznak a futás felé, egész megváltozott az életem azóta a bizonyos február 23-i nap óta, amikor elhatároztam, hogy elkezdem csinálni. 

Épp a Vivicittá futás napján sikerült futnom életem első 20 percét. Jövőre én is indulok! Kényelmesen, nem kifulladva értem haza és még csak megerőltetve sem éreztem magam. Ma már keményebb volt, szerintem két nap kellett volna pihennem, mert az odafele út még ment, de visszafelé már nehezebb volt. Elárulom, hogy eltértem az edzéstervtől. Még csak jövő héten kellett volna egyhuzamban a 20 percet futni, de én már kíváncsi voltam, feszegettem a korlátaimat, mit bírok. És ez nem volt elég, csak odafelé futottam egyhuzamban ennyit, de még hazafelé is 2x5 percet, 2x3 perc sétával. Itthon megnéztem a google mapsban, éppen 2 buszmegállónyit mentem: 5 km! Nemsokára meglesz az első 5 kilométerem!!!! Vagyis hát már most megvan, csak nem egyben :)

Viszont tanulság, hogy be kéne szereznem egy pulzusmérőt (csak drága), mivel hazaérve elég piros volt a fejem és kicsit zúgott a fülem, úgyhogy talán vissza kéne vennem a tempóból. Nagyon nehéz, mert teljesen fel vagyok lelkesülve, csak lesérülni sem szeretnék, úgyhogy most holnapután biztos nem megyek, pihenek kicsivel többet.

Jelenleg 67-68 kg között mozog a mérleg, ami 2-3 kilós fogyást jelent kb. 6 hét alatt. Eleinte nehezen indult meg, de a konyhafelújítás miatt nem is állt nagyon módomban rendesen étkezni, ez is hozzásegített, hogy a napi kalóriabevitelem jócskán nem haladta meg a szükségest. Ez így semmiképp nem helyes, tudom, de főzni és előkészíteni nem tudok semmit, még mindig két lábaskupac között eszem egy-egy Abonettet vagy kekszet.

Ha minden igaz, holnaptól, de legkésőbb holnaputántól végre újra birtokba vehetem a már megújult konyhámat! Már alig várom, hogy friss zöldségeket vásároljak, és valami finom zöldséges-csirkés saláta elkészítésével felavathassam.

Ma újból voltam futni, elcsábítottam a fiam is, aki biciklivel követett. 10 percig futottam egyfolytában! Nagyon jó volt... az, hogy egyszer vége volt! Még nagyon fárasztónak tartottam, de örültem, hogy meg bírtam csinálni. Biztos másnak nem egy nagy teljesítmény, de nekem még mindig az. Utána 2x5 percből a másodikba már belesétáltam, szúrt egy kicsit az oldalam és szembeszél volt, tűzött a nap, melegem volt, más bajom nem volt azt hiszem. Ja, és szomjas is voltam. De azt mondom, megérte, mert nagyon örülök. Ebből hamar 20 perc lesz és utána pedig már nincs megállás azt hiszem.

Ma nem bírtam magammal. Annyira szép idő volt, és hiába futottam tegnap magamhoz képest sokat (értsd: kb. 4 km belesétálva), muszáj volt bicajra szállnom és tekerni! És láss csodát! Az egy hónapnyi futás meghozta az eredményét: olyan könnyedén szeltem a kilométereket, hogy csak pislogtam. Máskor amikor hazaérek, lóg a nyelvem és alig várom, hogy pihenhessek. Végül 17 km-t tekertem, nagyon jól esett. Remélem, holnap nem lesz meg a böjtje.

Az étkezéssel kapcsolatban annyi a hírem, hogy konyhaátalakítás miatt a konyhám zárva, és épphogy vegetálok kekszekkel és ásványvízzel, amit itt a szobában el tudok fogyasztani (nincs se gáztűzhely, se mosogató ideiglenesen). Ma pl. a biciklizés közben vettem egy sült hekket, hazahoztam és 3 szelet extrudált kenyérrel ez volt az ebédem és vacsorám. Ha jövő héten kész lesz a konyhám, bevásárolok mindenféle egészséges finomságot. Répa, retek... na, a mogyorót azt kihagyom.

Arra a megállapításra jutottam, hogy egyszerre két új dolgot bevezetni az életembe elég nehéz. Gondolok itt a tudatos étkezésre és a mozgásra. Egyelőre a mozgás dolog bevezetése folyik, és kezd egyre jobban menni, és ha már rutin a futás és edzés, jöhet az étel része is. Azért addig is figyelek, kenyeret pl. már nem eszem és a kalóriákat is óvatosan viszem be.

Épp most kezdtem egy hónapja a futást. Akkor még csak 30 perces sétával indult a program, de ma már 4x5percet futottam 2 perces közbesétálásokkal. Lehet, nem egy nagy szám, de nekem az!

A súlyom 69 kg, egy kilót fogytam mindössze az 1 hónap alatt, de azért nem aggódom, mivel látom, és érzem, hogy kezdenek az izmaim, a testem átalakulni. Nem mértem meg magam az elején, mert nem akartam percenként nézegetni, akár a mérleget, hogy mennyit fogytam. A közérzetem is sokkal jobb, mint amikor nekikezdtem, tehát megérte a fáradozást.

Remélem legalábbis.

Ma ugyanis - amit egy évvel ezelőtti állapotomban pl. el nem tudtam volna képzelni, 3 km-t futottam úgy, hogy közben belesétáltam 6 percet. A végén már alig bírtam, de megcsináltam, és nagyon örülök magamnak! Eszerint csinálom és a 4. hétnél tartok.

www.futas.net/cikkek/edzestervek/edzesterv-teljesen-kezdo-futoknak.php

Még úgy érzem, jó lesz ez a 4. heti edzés jövő héten is, mivel nagyon kifárasztott. Nem kell kapkodni. Kb. 3 hét és megvan a 20 perc! Lehet, másnak ez lazán megvan kevesebb edzés után is, de nem számít, csak magamhoz mérem! Annyira jó érzés, hogy meg tudom csinálni, el nem tudom mondani!

A súlyom jojószerű fel-le ugrálása azonban a férjhez menetellel kezdődött, ezelőtt 13 évvel, akkor 55 kiló voltam. Mindehhez 167 cm magas vagyok. Akkoriban táncoltam, ez annyit jelentett, hogy heti 2-3 alkalommal több órás próbán vettem részt. Aztán ahogy kimondtuk a boldogító igent, rá 9 hónapra megszületett az első gyermekünk. Szép lassan felszedtem magamra 23 kilót ezalatt az idő alatt, ami annyit tesz, hogy amikor szültem, közel jártam a 80-hoz. Ez így visszagondolva „szép” teljesítmény, de akkor nem igazán foglalkoztam vele, mivel még nem tudtam róla, de depressziós voltam. Az első gyermekünk volt 8 hónapos, a súlyom még elefántnyi, amikor teherbe estem a másodikkal is. Itt a végeredmény nem lett túl drasztikus, mivel az utolsó három hónapot kórházban töltöttem és mint ezt már korábban írtam, a kórházi koszt nem arra van kitalálva, hogy az ember lánya elhízzon tőle. Tehát a kicsi volt 1,5 éves, amikor kb. 73 kilónál tartottam. Itt jött mindenféle probléma, válás, depresszió, ismét kórház, így a súlyom 65 kilóra lecsökkent, majd a főiskolás évek következtek, hosszú számítógépes estékkel, evésekkel, vizsgadrukk-levezető falásokkal, aminek az eredménye ismét 75 kiló lett. Ezt egy évig "sikerült" tartanom. Tavaly januárban a már első posztban említett ismételt kórházba kerülés következett, ami után 14 kiló fogyás, és az újbóli bánatevéssel és nemtörődömséggel visszaszedett +9 kiló. Most épp itt tartok, 70 kiló, amiből úgy néz ki, az elmúlt egy hónapban 69 kiló lett. Ha az utóbbi 13 évet grafikonon akarnám ábrázolni, meglehetősen hegyes-völgyes ábra lenne a végeredmény. Küzdöttem magammal rendesen. De most már végre úgy néz ki, megbékélek. Ezért is határoztam el az életmódváltást. Annyi év terápia után most már elég önismerettel vágok bele a tervembe és tudom, hogy meg tudom valósítani, mert akármit el tudok érni, ha akarom.

Hát igen, elsősorban háziasszony vagyok, nem pedig "futó". Először is mivel még nincs meg a 20 perc egyfolytában futás, másodsorban ez a mai és tegnapelőtti nap is látszott.

Tegnapelőtt ugyanis az történt, hogy délelőtt lévén muszáj volt elkezdenem főzni az ebédet, ugyanakkor az edzést reggelre terveztem, amiből délelőtt lett, tehát a kettő épp egybeesett. Gondoltam, mégiscsak odateszem főni a húslevest, mielőtt elindulok. Akkor észleltem, hogy a második fogáshoz nincs itthon mustár. De mivel ünnepnap volt, esélyem sem volt, vidéki lévén boltba menni. Vagyis akkor jutott eszembe, hogy nemrég nyílt egy pici közért tőlünk nem messze, ami épp a szokásos futóútvonalamon helyezkedik el.  Reménykedtem. És lám, nem hiába, úgyhogy futásomat megszakítva bementem mustárt venni, és mint a váltóbotot, szorongatva, indultam tovább. Hiába, elsősorban háziasszony vagyok...

A mai napra tervezett bringázásom azért maradt el, mert reggel minden ízületem, az izmaim hevesen elkezdtek tiltakozni, hogy elinduljak, de ez talán még nem lett volna akadály, ám holnapután konyhaátalakítás kezdődik és mit szokás ilyenkor tenni? Természetesen kipakolni az összes lábast, tányért, kanalat és a falon lógó utolsó virágig mindent biztonságos helyre vonultatni. Nincs nagy konyhám, elment mégis vele a fél napom, az izomlázam közben elmúlt, ugyanakkor olyan fáradt lettem, hogy simán egyenértékű volt szerintem egy kisebb bringatúrával. Na jó, nem biztos, de így jobb a lelkiismeretem.

Annyira jó idő van, itt a tavasz, majdnem 20 fokkal! Csábított is rendesen kifelé. Tegnap voltam futogatni, minden szép és jó lett volna, de kezdek rájönni, hogy főút mellett nem lesz túl jó így tavasz környékén a levegő, hiszen annyi autó jött (jönnek a telekre), hogy néha bizony alig kaptam levegőt a kipufogógáztól. Az új útvonal keresésével pedig annyi a bajom, hogy a kertek alatt, kutyák ugatása által kísérve kell futnom, amihez túl nagy kedvem nincs. Egyedül messzebbre pedig valahogy nincs túl nagy bizalmam futni (pl erdő, ami ugyan van a közelben, de nem mernék oda menni).

Nem volt elég a futás, még akartam a jó levegőből szippantani, nosza, kaptam a kerti szerszámaimat és jól nekiálltam kertészkedni. Nincs túl nagy kertem, de ahhoz épp elég volt, hogy este érezzem a lábaimat. Mindez tegnap volt.

A mai napon 3 km-t sétáltam délután, majd ezek után még 2 órán keresztül ismét a kertnek adtam át magam. Meg is lett az eredménye: este felpolcolt lábbal feküdtem, mert annyira elfáradtak szegények. Nem tudom, a mai nap edzés szempontjából számít-e, de holnap lesz egy kerékpározós napom és félek, hogy utána még jobban fognak az izmaim fájni. Meglátjuk...

Egyik szemem sír, a másik nevet. A mai edzésen 6 sorozatban 2 perc futás, majd 2 perc gyaloglás volt az előírt adag és teljesítettem! Amin pedig leginkább meglepődtem: élveztem és jó érzéssel töltött el, amikor végeztem. El nem tudtam volna képzelni semmikor, hogy valaha élvezni fogom azt, hogy futok. Na jó, futogatok. Ha majd a 2 hónap elteltével 20 percig is bírom egyfolytában, akkor mondhatom, hogy futok. De lassan kell haladnom, nem szabad kapkodni.

Ami viszont nem sikerül, a fogyás. Még mindig 70 kg-on állok, bár volt pár alkalom, hogy 69-et mutatott a mérleg. Ez kicsit elkedvetlenít, és tudom is az okát: nem számolom, csak körülbelül a kalóriákat. Nem eszem sokat, és bízom abban, hogy nem lépem át aznap az 1500 kcal-t. Ezen változtatnom kell. Ma mindennek tetejében nőnapi ebéd volt a cégnél, de igyekeztem a legkevesebb kalóriatartalmú ételt választani, ami vaslapon sült csirkemell volt zöldségágyon. Isteni volt! Előtte délelőtt ettem egy müzliszeletet, utána vacsora helyett pár ropit elrágcsáltam, és még pár szem szőlőcukrot futás után, reggel.

Két hete kezdtem el edzeni, és megfájdult a térdem. Elkezdtem azon merengeni, tán nem is alkalmasak arra a lábaim, hogy terheljem őket a futással. Épp ezért bejelentkeztem egy ortopéd rendelőbe.

Nézőpont kérdése, ki minek tekinti a mai orvosnál járásomat. Lehet, hogy más nem fizetne azért, hogy elmenjen, és közöljék vele: makkegészséges és nyugodtan veheti a nyúlcipőt, ám én az önbizalom-építés egyik alapkövének tartottam: megérte, hiszen ennél jobban nem is jöhettem volna el az orvostól, mint hogy a térdemnek semmi baja, és fokozatosan szoktassam magam hozzá a futáshoz. Utóbbit eddig is tudtam, de hogy nincs bajom, abban nem voltam biztos. Így most már orvosilag igazoltan futhatok! Azt javasolta, hogy ne aszfalton. Azt hiszem, ez utóbbi javaslatot sajnos nem tudom megfogadni, hiszen az erdőbe kimenni futni egyedül valahogy nincs merszem, így marad a kerékpárút.

A másik dolog: ha már ennyi fáradságot veszek, nem venném a szívemre, ha az elköltött forintok veszendőbe mennének a lustaságom miatt. Ezért hát holnap folyt. köv!